Béres-Transgrönlandi Expedició 2001

A Béres-Transzgrönlandi Expedíció rövid története

A sportexpedíció legfontosabb célja volt keresztül síelni a Grönlandot borító Jégsapkát keletről nyugati irányba, saját szervezésben mindennemű támogatás, helikopter, motoros szán, kutyaszán és ledobott élelmiszerdepó igénybevétele nélkül. Nem csak az utolsó 100 km-t, ahogy manapság trendi, hanem tengertől tengerig, úgy ahogy Fridtjof Nansen tette elsőként 1888-ban és azóta is sokan mások, például Reinhold Messner a híres hegymászó!

Mi ketten, Kollár Lajos és Tarjányi István kb. féléves előkészület után 1997 nyarán vágtunk először neki a jégen átvezető „útnak”. A legnagyobb nehézséget a szükséges pénz előteremtése okozta, emiatt lett a tervezett június eleji indulásból augusztus végi. Mint később kiderült, az időjárás nem igazán kedvezett ebben az évben. Előzményként május végén egy 3 tagú finn expedíció piteraq-ba került (a sziget belsejéből induló lavinaszerű, 160-250 km/ó sebességű jéghideg, orkán erejű szélvihar) és ketten a hírek szerint kevesebb, mint 1 óra alatt halálra fagytak. A 3-4 naponta tomboló 80-120 km/órás szelek, a nyitott hasadékok százainak kerülgetése miatt nem a tervezett ütemben haladtunk, készleteink nem lettek volna elegendőek az út sikeres, időben való befejezéséhez a tél beállta előtt, ezért kb. 150 km megtétele után a visszafordulás mellett döntöttünk. Nehéz döntés volt, de kizárólag saját magunkra támaszkodhattunk, mentést semmi esetre sem akartunk igénybe venni.

2001-ben sikeres szervezőmunka után a Béres Rt., mint főtámogató segítségével újra neki vágtunk. Kemény hajtás volt, de jobb pénzügyi helyzetben, jobb felszerelésekkel és nem utolsósorban erős elhatározással indult a csapat, Kis Csabával kiegészülve. 2001 július 3.-án érkeztünk meg Kulusukba, majd 2 nappal később a jégviszonyok javulása után Tasiilaqba. Ott a helyi hatóságok leellenőrizték a biztosításunkat, a felszereléseinket és az engedélyeinket. A főzőnkhöz benzint vásároltunk, átvettük a DHL segítségével Dániából hajón ideszállított felszereléseinket és az év első hajójával átutaztunk Isortoqba, az expedíció tulajdonképpeni indulási pontjára. Július 10.-én kezdtük el húzni felfelé a szánt a meredek, hasadékok szabdalta terepen a jégsapkára. Az alsó részeken az 1997-ben már lefelé felderített terepen a vizes hófoltokon és a hasadékokat kerülgetve nehezen haladtunk előre. Július 13. án értük el a nyári hó határát kb. 1100 m magasságban. Kinyílt előttünk a Jégsapka hihetetlen végeláthatatlan síksága, a mágikus fehér horizont. Nyugat felé még közel 600 km síelés várt ránk. A „meleg” megszűnt, éjszaka a tenger közelsége miatt előbb még csak -8 fok körül volt, de később beljebb a jégen már -25 fokokat mértünk. Ettől a naptól kezdve a korábbi sarkvidéki expedíciókon már bevált „éjszakai” menetre álltunk át. A tájékozódást GPS és tájoló segítette, de később már megszokásból a nap járását és a néha felettünk elrepülő gépek kondenzcsíkját figyelve egészen pontosan tudtuk tartani az irányt. Az életünk felvett egy állandó monoton ritmust. Éjfélkor ébresztő, reggeli, sátorbontás, a szán bepakolása. Hetente többször ebben az időben hívtak fel minket műholdas telefonon a különböző magyarországi médiák. Kb. 2-3 órától nagyjából délig folyamatosan mentünk. Menet közben egyszer volt 15 perc pihenő és evés. Dél körül vertünk tábort, pihentünk, főztünk, a másnapi innivalót olvasztottuk. A terv minimum 20 km megtétele volt az időjárástól függetlenül naponta. Ezt csak hóesésben, ködben és hasadékos terepen nem sikerült mindig betartani. Összesen 7 napig haladtunk teljes ködben és hóesésben (ún. white-out). Ilyenkor legtöbbször még a napot sem láttuk, néha napokig. A tájékozódás ebben a fehérségben nagyon kimerítő, az ember képtelen egyenesen haladni. A friss hó miatt a szán nehezen csúszik. Grönlandon felfelé menet állandó 20-30 km/ó sebességű szembeszél van, a középső kb. 50 km széles zónában közel szélcsend és utána lefelé jobb esetben hátszél. Időnként kisebb szélviharokba kerültünk, 80 km/ó szélsebességet is mértünk, de igazán nagy viharba nem kerültünk. A napi menet hihetetlenül monoton volt, a panoráma mindig ugyanaz. Örömöt okozott az étkezés, egy-egy gyönyörű napfelkelte és naplemente, egy repülő eltévedt madár, vagy ha megláttuk a kis piros Greenlandair gépet hetente kétszer elrepülni felettünk oda-vissza. Így teltek a napok egymás után. Július 26.-án értük el a legmagasabb pontot 2500 m-es magasságban, kb. félúton.  Másnap a hirtelen támadt hóvihar miatt megtartottuk első pihenőnapunkat, majd a következő napokban gyenge hátszéllel, sokszor napi 30-35 km megtételével augusztus 2.-án elértük a DYEII elhagyott amerikai radarbázist és további jó tempóban egyre könnyebb szánnal a hóhatárt 1600 m magasságban. Innentől kezdve már újra kezdődött a kínlódás, enyhe időben olvadó hóban néha szó szerint vánszorogtunk előre, tavakat, patakokat kerülgetve vagy térdig jeges mocsárban gázolva kilométereken keresztül. Fontos tapasztalat volt, hogy nyáron nem igazán jó a sarkvidéken mozogni, inkább legyen mínusz 20-30 fok hideg. Átlagos körülmények között 100 km-t 3 nap alatt meg lehet tenni, ezért 500 km-nél kisebb távolságra szerintünk nem is érdemes elindulni. Az számunkra nem igazi kihívás. Az utolsó 60 km-en a nyitott hasadékok és a megszámlálhatatlan patakmeder miatt néhol horror és túlélő túra keveréke lett a „kedélyes kirándulás”. Szó szerint vadvizezésre is kényszerültünk, mert nem volt kedvünk még a legvadabb jeges rohanó patakot is átúszni. Ekkor vettük igazán hasznát a szán csónakformájának. Előfordult, hogy 6 órán keresztül gázoltunk térdig a jeges mocsárban. 4 nap alatt minden veszekedés nélkül tettük meg ezt az utolsó részt és augusztus 9.-én délután fél háromkor első magyarokként 29 napnyi síelés és egy nap kényszerpihenő után végre célba értünk a 660-as pontnál. Ezzel teljesült a nagy álom. Ettől kezdve új álmok és célok vezéreltek minket. Nagyon fontos tapasztalatokat szereztünk a szervezés és az út során. Ezek a tapasztalatok is segítették a következő években a „Magyarok a világ nyolcezresein” elnevezésű Himalája- expedíciós sorozat létrejöttét és sikereit.

Kollár Lajos és Tarjányi István